Amint arról a VJM.hu is beszámolt, vasárnap este adták át a Fonogram díjat, melyet (Arany Zsiráf díj néven) a magyar hanglemezkiadás kiemelkedő sikereinek és teljesítményeinek, valamint a nemzetközi hanglemezkiadás Magyarországon kiemelkedő sikerű, és értékű albumainak díjazására alapított a MAHASZ közgyűlése 1992 szeptemberében. A díj neve 2004-től kezdve Fonogram – Magyar Zenei Díj.
A Fonogram díj célja, hogy elismerje a hanglemezipar kiemelkedő sikereit létrehozó művészek és kiadók tevékenységét, valamint azokat a hanglemezek előállításához szükséges tevékenységeket, – illetve azok művelőit – amelyek zenei életünket és a hanglemezkiadást előre viszik, illetve olyan új és eredeti produktumokat hoznak létre, amelyek a szakma képviselői és a közönség előtt kiemelkedőnek minősülhetnek. A 18 díjazott kategória egyikében – Az év hazai szórakoztató zenei albuma – volt jelölt Rakonczai Imre , Elszáll a gondom című műve. A sportolóból lett zongoristával a First Class Magazin készített interjút.
Hogyan telik egy bárzongorista napja?
Ha nincs dolgom, akkor nem kelek korán, úgy 10-11 körül. Az esti fellépések előtt, délután, ha lehet, megpróbálok pihenni. Heti háromszor teniszezek, edzőterembe járok,szaunázom. Az ebédre mindig szánok egy-két órát, ilyenkor olvasom el a napi sajtót. Ha ez kimarad,a délutáni kávézáskor pótolom.Van, hogy napi 2-3órát gyakorolok, ilyenkorfőleg új dalokat tanulok. Gyakran csak úgy, alvós pólóban zongorához ülök, amint felkeltem.De van, hogy napokig le sem ülök a zongorához
A focihoz magad találtál el, vagy terelgettek?
A focisaját indíttatás volt, de sportos családból származom, Papp Laci ökölvívó a nagymamám testvére volt. Kétéves koromban rúgtam először labdába. Kilencévesen kerültem a Fradiba, igazolt focista lettem,ettől kezdve a sport határozta meg az életemet. Húsz éves koromig ott játszottam, végigjárva a szamárlétrát. Iskola után mindennap edzés, Békásmegyerről jártam, így este 8-ra értem haza, utána tanultam, ez így ment 8-10 éven keresztül, de nagyon szerettem. Sokat utaztunk külföldre, és sok gyerekkori barátság megmaradt ebből az időből.
Hogyan lett a focilabdából zongora?
Gerincsérvet kaptam, ez volt a legnagyobb törés az életemben. Egyik napról a másikra eldőlt, hogy a sportot, a focit nem tudom az addigi szinten folytatni, de maradt a hivatásom, abból éltem még jó pár évig, bár lelkileg nagyon megviselt. Tizennégy évesen elkezdtem zenével foglalkozniautodidakta módon. Akkoriban sokat jártam külföldre, kint vettem egy szintetizátort, s azon kezdtem el pötyögni. A szüleim ebben is támogattak, jónak látták, hogy legyen még egy hivatás a kezemben. Sosem erőltettek polgári foglalkozást, olyan hivatás felé terelgettek, amit hobbiként tudok csinálni. Egy ideig párhuzamosan ment a kettő, de aztán a zene leváltotta a focit.Huszonnégy évesen Ausztriában játszottam, akkor alakult a V.I.P.együttes, az öcsém megkeresett, hogy nem akarok-e benne lenni, éppen tagokat kerestek. Már úgy tanultuk a dalokat a zongoratanárnál, hogy azéneklés mellett kísértük magunkat. Bennem már akkor felmerült, hogy egyszer szeretnék bárzongorista lenni.
Az előadásod egyszerre háttérzene és önálló produkció. Hogyan született az ötlet, és ki volt a példaképed?
Az első, aki inspirált, Nyári Karcsi volt a Kempinszkiben. Huszonéves lehettem, gyakran bejárkáltam hozzá hallgatni, s egy-két dalt néha beültem elénekelni, eljátszani. Én a klasszikus bárzongorázást szerettem volna elvinni egy másik irányba. Ha valaki azt hallja, hogy Piano Bár Rakonczai Imrével, azt gondolja, hogy a háttérben zenélgetek vacsora közben. Ha viszont eljön, azt látja, hogy négyszáz ember táncol, bulizik, én meg ülök fent a színpadon, és játszom, mint egy DJ. Ez a műfaj átmenet a vendéglátós zenélés és a koncert között. Egyszerű vacsorakísérő meghívásaimis vannak, de inkább táncos bulikra hívnak.Persze, ez nem ment ilyen egyszerűen. A V.I.P. és az R-Port időszaka után az öcsém más irányba indult, önállósodott, zenét szerzett, dalokat írt, producerkedett, a közös dolgainkatpicitelhanyagoltuk. Örültem a sikereinek, de én egy kicsit tévúton éreztem magam, és nem tudtam, mihez kezdjek. Nem nagyon jutott eszembe, hogy annyi is elég, hogy leülök a zongora mögé, és énekelek.Gondolkodtam azon, hogy kimegyek külföldre, például hajóra játszani, de nem volt akkora repertoárom, és a családomtól sem akartam elszakadnihónapokra. Egy ideig bolyongtam az éjszakában, s egyszer elkeveredtem az a KisPipacs nevű szórakozóhelyre, ahol Fűzi Gábor zongorista játszott. Rábeszélt, hogy pár dalt énekeljek a vendégeknek. Egyre többet játszottam, mígnem Gábor megkérdezte, nem lenne-e kedvem egy egész estéhez. Hónapokon át kellett rábeszélnie, mert bizonytalan voltam, főként, mert nem tudtam elég dalt. Nem hittem el, hogy sikerem lehet, hiszen nem tartottam magam akkora énekesnek, zongoristának. Végül csak rábeszélt, s a csütörtöki napokat felesben játszottuk. Kis cetlikre írtam a dalokat, az akkordokat – akkoriban mindössze 20-30 dalom volt – s amikor a végére értem a repertoáromnak, kezdtem elölről. De sokféle számot kértek a vendégek, és ez inspirált, így a következő alkalomra megtanultam ezeket. Néhány este után csodák csodájára a tucatnyi emberből tömeg lett, alig lehetett megmozdulni az én estéimen. Másfél-két éven keresztül játszottam heti két alkalommal, és rengeteg dalt megtanultam. Aztán sorra jöttek a felkérések esküvőkre, bulikra, céges partikra. Forrás: http://www.vilagjaromagazin.hu/kultura/a-barzongorista-focista-titka/9301/